Egy új vizsgálat szerint nem csak előrehaladott, hanem korai Parkinson-kórban is enyhíthető a betegség progressziója mély agyi stimulációval.

BEVEZETÉS
A myeloma multiplex (MM ) a második leggyakoribb hematológiai malignitás, ami legtöbbször számos tünettel, csontfájdalommal, patológiás csonttöréssel, fáradtsággal, infekciókkal jár. Az elmúlt évek során, a proteaszóma-inhibitorok (PI), az immunmoduláns készítmények (IMiDek) és a monoklonális antitestek (MoAt) bevezetésével az MM akut betegségből krónikus, relapszusokkal és remissziókkal tarkított betegséggé vált, amivel a betegek jelentős része évekig él. A hosszú távú kezelés térnyerésével a betegek életminősége is előtérbe került, ami miatt szükséges, hogy a kezelőorvos ismerje és megfelelően kezelje az új gyógyszerek mellékhatásait. A szerzők az alábbiakban öt myelomás beteg ismertetésén keresztül mutatják be a nem kemoterápia alapú myelomaellenes kezelés leggyakoribb és legsúlyosabb mellékhatásait és azok kezelését.

A tremor az egyik leggyakoribb neurológiai tünet, melynek fiziológiás és patológiás megjelenési formái is léteznek. Bár az orvosi köztudatban álta­lában a Parkinson-kórhoz társítják, leggyakrabban gyógyszer által indukált és belgyógyászati kórképekhez kapcsolható remegéssel találkozhatunk. A legtöbb esetben megfelelő fizikális vizsgálattal nagy valószínűséggel azonosítható a háttérben meghúzódó ok. Amennyiben a tremor a beteg életvitelét zavarja, úgy megfelelő gyógyszeres és idegsebészeti (mély agyi stimulációs) kezeléssel a legtöbb esetben jól kontrollálható.

Hogy lehet három, egymástól szak­mailag távol eső közleményt közös keretbe foglalni? A kapcsolódási pont az, hogy mindhárom gyakori neurológiai betegségeket, illetve tüneteket – tremor, szédülés, alvás alatti légzészavarok – tár­gyal. Bár mind a három területen jelentős paradigmaváltás zajlott le az elmúlt évti­zedekben, ennek ellenére a közlemények­ben leírtak jelentős része még mindig nem ment át kellően az orvosi köztudatba, sőt számos téves, elavult nézet uralkodik vonatkozásukban.

Az idős betegek jelentős részénél agykérgi eredetű „késztetéses” (urgencia-) inkontinencia alakul ki, és ez nem kapcsolódik mindig primer demenciához. Fordítva, a dementálódó betegek inkontinenciájának szinte mindig van innervációs komponense. A Parkinson-kór, a Parkinson-plusz szindrómák sui generis tünete az inkontinencia. Az időskori inkontinencia vagy retenció miatt végzett műtétek tervezésekor tehát fontos mérlegelni a neurológiai eredet lehetőségét. Szomatikus vagy diszimmun neuropátiákban hólyag­ürítési zavar kialakulása extrém atípia, azonban autonóm neuropátiában (ami diabéteszben jellemző) kialakulhat vizeletretenció.

Szoros összefüggés igazolódott a nem motoros tünetek száma és az általuk okozott betegségterhek között.

Az általános orvosi gyakorlatban is gyakran találkozunk mozgásában meglassult, merev, járászavarban szenvedő Parkinson-szindrómás beteggel. A Parkinson-szindrómák leggyakoribb oka maga a Parkinson-kór, ahol az alaptünetek (bradi-/hipokinézis, tremor, rigor, tartási instabilitás) mellett számos járulékos tünet figyelhető meg, míg a Parkinson pluszként is említett, elsősorban degeneratív eredetű betegségekben jellegzetes társuló alaptünetek segítik a diagnózist. Ilyen degeneratív Parkinson-szindróma a progresszív szupranukleáris parézis (PSP), mely a Parkinson-kór után a degeneratív Parkinson-szindrómák második-harmadik leggyakoribb oka.

A pikkelysömörös betegek 20–30%-a pszoriatikus arthritisben is szenved, és gyulladásos bélbetegség, depresszió, alkoholabúzus társulhat a psoriasishoz. Többen is kimutatták  a psoriasis és a metabolikus szindróma kapcsolatát. A súlyos psoriasis fokozott kardiovaszkuláris  kockázatot jelez.

A Parkinson-szindróma jellemzően időskori betegség, prevalenciája a 65 év felettiek körében 2%, a 80–89 éves korosztályban pedig 5% körül van. Fő tünetei a nyugalmi tremor, a rigor, a hipokinézis, valamint a tartási reflexek zavarai. A tremort el kell különíteni más tremorformáktól.